Amit a szögesdrót eltakar

Elgondolkodtató, hogy a 21. század Európájában egy saját útját járni kívánó állam áttételes megfegyelmezéséhez az illető ország más határokon belül élő nemzettársait is felhasználják. Mintha lassan a kollektív bűnösség eszméje újraéledésének lennénk szenvedő tanúi.

Valószínűleg, amint a demokrácia elején voltak pályázatíró tanfolyamok, most rendszeresen feljelentésfogalmazó ingyenes tanfolyamok működnek. Láthatóan, szép sikerrel.

Kell-e tartaniuk diákjainknak attól, hogy a magyarsággal szemben alaposan és tudatosan érlelt ellenszenv visszaüt román írásbelijük javításakor, nem azt vizsgálják, mit tudnak, hanem belekötnek, lepontoznak minden helytelen mondatot?

A történelemhamisítás – emlékeznek még a mondásra, miszerint mától kezdve minden másként volt? – tényállását kimerítő esetet az a jelenlegi vezetés követte el, amely már a múltban is kitűnt korrektnek aligha mondható magatartásával.

A külföldön dolgozók nem mernek hazajönni.

Merthogy Duşa fejében erről szól a román zászló emléknapja, nála ez a nemzeti önérzet és büszkeség csimborasszója: hogy kié a nagyobb. Nála a félelem ott kezdődik, ha ez a bizonyosság nincs. Az attól való rettegés, hogy nem neki(k) áll a zászló, hogy a Székelyföld és Erdély ne adj’isten nem Románia.

Miért gondoljuk azt, hogy ezek a bevándorlók ágrólszakadtak, semmihez nem értenek, most bújtak elő a homokból vagy pottyantak le a majomkenyérfáról? Mi történne, ha éppen néhány olyan altatóorvos lenne közöttük, amelyekből hiány van a csíkszeredai kórházban?

Ha azt hittük, Victor Pontánál lejjebb nincs már, csalódnunk kell, hisz lám, a törökországi térdműtéte után lábadozó miniszterelnök azt javasolta, gyógyulásáig Gabriel Oprea vezesse majd az ország dolgait.

Visszataszító, ahogyan az adóhatóság arra biztatja a reklámokban az embereket, fizessék be az adójukat, mert akkor jó románok lesznek. Visszataszító, mivel nem értem, miért kell itt is az etnikai jelleget hangsúlyozni az (állam)polgári helyett.

Az állandó reformokon átmenő tanügy még mindig nem az eredményes nevelésre és oktatásra koncentrál, nincsenek szakszerűen megírt tankönyvek, a román nyelv oktatása sem úgy történik, hogy a magyar gyerekek megtanulják az ország nyelvét.

Itt van az utóbbi években ez a nemzetállamozás. Hogy Magyarország nemzetállam. Értem én, megcsonkítva, körbefaragva, de legyen legalább: nemzetállam. Csakhogy, tetszik, nem tetszik, minket ettől kiráz a hideg. A mi erdélyi magyar nyelvünkben a nemzetállam intoleranciát jelent, kizárólagosságot, az egy nemzet, egy nyelv államát.

Miközben 2014 a szabadságharc éve volt a szociáldemokraták számára, amint lejártak a választások, alábbhagyott a Victor Ponta által vezetett kormány karakánsága, most pedig már az is felmerül, hogy az áfacsökkentésről is készek lennének lemondani a hitelezői trojka kedvéért.

Ha már összehasonlítunk, tudják önök, mennyi a magasabb rangú magisztrátusok (ügyészek és bírók) fizetése és ennek megfelelően a nyugdíja? Megnyugtatom önöket: jóval, de jóval nagyobb a parlamenti képviselőkénél!

Nem először bizonyítja Victor Ponta: túl kisstílű politikus, a rábízott feladat messze meghaladja.

Sajnos, a ‘89-es gengszterváltás óta folyamatosan csökken azon románok száma, akik valamiféle érdeklődést mutatnak a magyar történelem, kultúra iránt.

Bizonyára nemcsak a rektor, hanem a hercegi pár számára is roppant kellemetlen a hamis történelmi adatokat tartalmazó emléktábla felavatása.

Meg kell találni az egészséges középutat a „teljesen lezárjuk a határt” és a „jöjjön mindenki, nem érdekelnek a lehetséges következmények, konfliktusok” elve között. De lehetőleg minél sürgősebben, mert Európa egyre inkább ostromlott erődre kezd hasonlítani.