Rendben

Sajnos, a romániai közvéleményt továbbra is Traian Băsescu exelnök sorsa és múltja foglalkoztatja, osztja két táborra. Még a miniszterelnök elleni ügyészségi eljárás megítélésében sem pró és kontra Ponta érvelnek.

Az állam, intézményei elsősorban akadályozni és nem segíteni igyekeznek a helyi közigazgatás munkáját.

Markó Attilának még most is csak azt tudják felróni, hogy kivonta magát az igazságszolgáltatás alól. Most Ponta nem ugyanazt teszi?

A mostani közoktatás rosszabb, mint az átkosban, panaszolta a minap nyugdíjba menekülő ismerősöm.

„Magyarázza már el valaki, mi a különbség a határon túliak elleni kampány és a mostani között?”, kérdezte valaki a Facebookon, és ez a kérdés nagyon is indokolt. Ám a baloldal hallgat.

A korrupcióellenes harc az egyik legpiacképesebb eszköz egy ország belpolitikai erőviszonyai átrajzolásához – ha az egy nagyhatalom tényleges érdekében áll.

A parlament viszont, összetételétől függetlenül féltve őrzi tagjainak mentelmi jogát, hiszen ezért – a pártlisták bejutó helyeinek megszerzéséért – a legtöbb esetben komoly pénzeket fizetett le.

Victor Pontának úgyis vége. Hiába, hogy a parlament titkos szavazáson hatalmas többséggel megmentette bőrét, és emiatt nem indulhat bűnvádi eljárás a korrupcióval gyanúsított Ponta ellen, távozása a kormány éléről csak idő kérdése, hisz Románia miniszterelnöke lehetetlen helyzetbe került: senki nem veszi majd komolyan sem itthon, sem külföldön, elszigetelődik, politikai pályája végéig kíséri majd a korrupció árnyéka.

A PSD-többségű parlament ugyan tegnap megvédte főnökét, de ez már kétségtelenül a politikai válság jele, ami Ponta lemondásának, lemondatásának elodázásával csak tovább fokozódhat.

A városnak fejlődnie kell, e fejlődésben pedig a különböző nemzeti közösségek kulturális öröksége játssza a legfontosabb szerepet. Ez a felismerés, úgy tűnik, hiányzik Maros megyében, Marosvásárhelyen.

Tekintetbe véve, hogyan szavaztak az RMDSZ politikusai Ponta ügyében, meg vagyok győződve, hogy a következő parlamenti választáson már nem érik el az 5 százalékos küszöböt.

A tét jelentős, és túlmutat a miniszterelnök politikai pályafutásán, amelynek időleges hivatalban maradása ellenére menthetetlenül vége.

Hiányzik az emlékezésekből, az összetartozásból annak vállalása, hogy a szétszakított nemzet részei voltak a holokausztban megölt magyarok és/vagy zsidó-magyarok, magyar zsidók tömegei.

Az állam legelső intézménye a leghiteltelenebb is: a nagy korrupciós botrányok, a törvényenkívüliség és leplezetlen pökhendiség mellett a nyílt és szégyentelen önzés belterjes bűnszövetkezete lett.

Márpedig autonómia mégis lesz, hacsak nem csap bele a ménkő ebbe a naprendszerbe, amelyben forgolódunk.

Mindenért a politikusokat hibáztatjuk – tegyük hozzá: jogosan kérjük számon rajtuk be nem váltott ígéreteiket –, de megfeledkezünk a saját felelősségünkről.

Ki ne lenne bizalmatlan egy olyan kormány iránt, amelynek tucatnyi tagja került a DNA célkeresztjébe, s most a kabinet fejét is vizsgálják?