Európai fal

A menekültügyben megmutatkozó embertelenséget még cinizmus is tetőzi mind politikai, mind lakossági szinten.

Romániában és Székelyföldön a befektetői érdek szinte mindennél erősebb. Még akkor is ez kerekedik felül, amikor maga a beruházó szembesül vitatható, környezetvédők által törvénytelennek tartott lépésekkel: mindig mindenre van magyarázat.

A román jogszolgálatban – mert ez nem igazságszolgáltatás – sok a fals. Nem csak féloldalas, és az ügyészség felére húz, hanem hatalomfitogtatási – s olykor politikai lépések – eszköze.

Egyszerűen a választópolgárok arculcsapásának minősül luxusjárulékot biztosítani a törvényhozóknak abban az országban, ahol a demográfiai hanyatlás miatt a nyugdíjrendszer összeomlása fenyeget, és ahol az átlagnyugdíj a 200 eurót sem éri el.

A magyar Országgyűlés 2011 szeptemberében nyilvánította a magyar nyelv napjává november 13-át, a magyar nyelvet az államigazgatásban és a közoktatásban hivatalossá tevő 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját. Erdélyben is ez a dátum lesz a magyar nyelv ünnepe, ami talán hozzájárul ahhoz, hogy a magyar a mindennapok nyelve maradjon.

Az RMDSZ honatyái az ellenzék padsoraiból is ugyanolyan gátlástalanul szavazták meg saját nyugdíjuk emelését, mint szociáldemokrata kollégáik a kormányoldalról.

Ez a román világ naponta emlékeztet arra, hogy hazátlanok vagyunk a magunk építette honunkban. És Európa csendes, még mindig csendes. Mi nem hallgathatunk, autonómiát nem halasztgathatunk.

Ha egyszer megválasztották a képviselőket, nyugodtan „ga(rá)z-dálkodhatnak” a közpénzekkel, egyik kezükkel folyamatosan és büntetlenül vájkálhatnak az adófizetők zsebében, miközben a másikkal a saját letartóztatásuk, bűnvádi eljárások indítása ellen szavaznak, és futószalagon mentik meg magukat és egymást a börtöntől.

Tények igazolják, hogy az RMDSZ akkor ért el sikereket, amikor nem volt kormányon, mert akkor tudta a magyarság érdekeit úgy képviselni, hogy nem kötötte semmilyen egyezmény.

Dárdai Pál tavaly októberben Bukarestben vált Magyarország szeretett szövetségi kapitányává, legközelebb pedig épp a románok érkeznek Budapestre. Ha valamit, hát ezt biztosan nem szabad félbehagyni.

Ugyanazon elit fiatalabb, szembetűnően gátlástalanabb évjáratai nyomulnak előtérbe, szorítják ki az idősebbeket a tényleges hatalomnból, férkőznek mind közelebb a legfontosabb döntésekhez, teszik rá kezüket a hatalmi mechanizmust irányító pozícióira.

Lebőgtek választottjaink, mert székeikben szunyókálva is sokkal jobban keresnek, mint a náluk jóval felelősebb munkát végző orvosok, tanárok, mérnökök, nem beszélve a vízszerelőkről és a falusi termelőkről, ahol mind sokkal nagyobb munkaerőhiány mutatkozik, mint a túlméretezett román törvényhozásban.

A bukaresti rendelkezéssel is így állunk. Ahol remekül mennek a dolgok, oda nem kell központi pénz, akkor sem, ha ott fiadzik a peták is. Sok érthetetlen, értelmetlen rendelkezést kell néznünk tehetetlenül, megkeresnünk ellenük azt a harmadik utat, melynek révén a lakosság, a dolgozók is részesülhetnek a – saját munkájuk gyümölcséből.

Most a magukat baloldalinak képzelő értelmiségiek többsége hálás helyzetben van: diktatúráról beszélhetnek, a szembenézést meg elkerülhetik. A 2004-es szavazáskor minden másképp volt, hiszen akkor egy „saját kormány” agitált a határon túliak ellen.

Akinek nem tetszik, vegyen gázmaszkot.

Ha a polgármester és a román többség vezette önkormányzat vette volna a fáradságot, és megpróbálja megszólítani a magyarokat, akár meg is lehetett volna az érvényességhez szükséges 30 százalékos részvétel.

Európa ugyanúgy nem tud mit kezdeni velünk, mint ezeregyszáz éve. De azért ők is fejlődtek. Akkor imába foglalták a magyarokat, most Európa Tanácsi elítélő határozatokba. Körülbelül ugyanazzal a hatásfokkal.