Ez az autonómia!

A magyar irodalom világnagyságokkal büszkélkedhet, de mostanság távolról sem övezi őket akkora kultusz a magyar kulturális életben, mint Wass Albertet.

Orbán egy ideje már biztosan nem az átlagos táborlakó miatt megy Tusványosra, még ha talán szívesen „koncertezne” maga is Rúzsa Magdi közönsége előtt.

Miközben az anyaországi nemzeti erők 1989 óta egyre hangsúlyosabb nemzetpolitikát képviselnek, az elmúlt huszonöt év nagy hiányossága, hogy Budapest nem tekintett egységes gazdasági térként a Kárpát-medencére.

A koalíciós partner, ha tesz valamit, azt kizárólag az RMDSZ, s közvetve az erdélyi magyarság ellen teszi.

A mostani egyesüléssel már felvillan az esély, hogy a román politikai életet az utóbbi három évben meghatározó két főszereplő, az államelnök és a kormányfő együtt hagyja el a játékteret.

Nem is olyan erős ez a kéz, hiszen a minden lényeges változtatásra feljogosító kétharmados többséggel sem hajtotta végre a szüntelenül hangoztatott közigazgatási reformot, alkotmánymódosítást, és a nagy beruházások helyett csak nagyobb adók jöttek.

Amikor Biró Rozália, az RMDSZ szenátora ország-világ előtt vállalkozott, hogy a két lábon járó gyerekeknek, mint hátrányos helyzetűeknek a lelki világáról fog a televízióban beszélni, mindjárt sejtettem, hogy nagy jövő előtt áll.

Románia rendszerváltás utáni történetében mindig „slágertéma” volt Magyarország, Erdély, Tőkés László és Orbán Viktor, vagy bármelyik magyar politikus, aki belépett az országba, és arról beszélt valahol, hogy támogatja az erdélyi magyarság jogköveteléseit. Kapóra jött választási kampányok idején, de mindig jól jött akkor is, amikor a magyarság jogait csorbító intézkedéseket akartak meghozni.

Ha én román politikus lennék, akár autóstoppal is elmentem volna Tusnádfürdőre, hátha jó passzban kapom el Orbán Viktort.

Feltétlenül egyetértek azzal, hogy az autonómia a magyar kisebbség megmaradásának fontos eszköze lehet, mint ahogy azzal is, hogy "csakis profi módon előkészített tervekkel szabad előrukkolni", aminek viszont akadálya az a mélyen az óhaj, melyet Hunčik savanyú cukor-effektusnak nevez: "akkor mindenkinek elmondhatjuk, hogy lám, ilyenek a szlovákok, velük még tárgyalni sem lehet erről a témáról".

Miközben Orbán Viktor Tusnádfürdőn fölvázolta, hogyan látja leküzdhetőnek a gazdasági válság következményeit, a magyar–román viszonyt érintő kérdésben is fontos, diplomatikusan csomagolt, de kemény bírálatot fogalmazott meg Bukaresttel szemben, amikor arról beszélt: miközben a magyar vezetők tisztelettel beszéltek a román népről és vezetőiről, román részről ez nem mindig volt így.

Hát mikor lesz nekünk (és az utókornak) még egyszer egy ilyen kifejező, minden kiejtett vagy leírt mondaton túli emlékművünk, amely oly pompásan mutatja meg, hogy milyen is volt a mai Magyarország?

Székelyföldiek előtt is kinyílhat a világ, a tudás, a siker nem csak a nyugatiak privilégiuma.

Ponta miniszterei javarészt gyengécske pártkatonák, s még jó, ha nem politikai és gazdasági szélhámosok és kalandorok.

A kurucozás-labancozás helyett, bölcsebb lenne összefogásról beszélni, ugyanis az erdélyi magyarság megmaradásának legnagyobb ellensége nem az RMDSZ, EMNP vagy MPP, hanem a jól fizetett munkahelyek hiánya, a kivándorlás, a tőkehiány, a nem kellően hatékony oktatási rendszer.

Nem az RMDSZ megújulását óhajtó erők sikerét jelzi a szövetség miniszterelnökhelyettes-jelöltjének a személye.

Elengedhetetlen, hogy Magyarország nemzetközi pozíciói megerősödjenek. Románia ugyanis világossá tette: jelenleg csakis nemzetközi nyomásra lenne hajlandó az autonómia bármilyen formáját érintően engedni.