Oda a bizalom

Az SZDP-nek már a jövő évi költségvetés is a torkán akadt, az NLP nem tudja, mihez kezdjen a váratlanul ölébe pottyant lehetőséggel.

McCain „gesztusáért” voltaképpen az amerikai kormánynak kellene bocsánatot kérnie.

Ha tévéből lehetett, miért ne lehetne a fészbukról kormányozni!

Tíz évvel ezelőtt december 5-én a Mikulás nem hozott magyar állampolgárságot a külhoniaknak. De hozott aztán 2010-ben. Igaz, nem a Mikulás, hanem a kétharmados többséggel megválasztott Fidesz.

Ma tíz éve, az urnazárást követően valószínűleg válogatottan durva jelzőkkel illettem volna azt, aki azzal áll elő, hogy napra pontosan tíz év múlva a csúfosan végződött állampolgársági népszavazás már csak egy rossz emlék lesz, a „nem” mellett kampányoló politikusokkal együtt.

Mindig van új esély. Nemzeti érdekképviselettel, sőt, ami számomra is szimpatikus: interetnikai érdekképviselettel Erdélyért. A nemlétező szászokkal, a létező Székelyfölddel, és a kétség kívűl legerősebb erdélyi románsággal.

Számomra ma már magától értetődő, hogy magyar állampolgár is vagyok, ugyanolyan otthonosan mozgok Budapesten, mint Nagyváradon, Kolozsváron vagy Székelyudvarhelyen.

2004. december 5-én undorítóan szar fejek voltunk, pedig az a nap a magyar történelem egyik tisztességes napja is lehetett volna. Semmi más nem kellett volna hozzá, csak – a történész Ungváry Krisztián hajszálpontos szavaival – a megtagadhatatlan igen.

Ha Európa nem csupán elszenvedője akar lenni a nagyok egymásnak feszülésének, akkor a közös, ütőképes haderő fejlesztése és az alternatív energiaforrások minél sürgősebb felkutatása és alkalmazása elkerülhetetlen.

Az erdélyi magyar politikai osztály alkalmatlannak bizonyult arra a feladatra, amelyre vállalkozott, amellyel választói megbízták. Magyarán megbukott.

Akik ezt a gyászlobogózást kiötölték és végrehajtották nem „forrófejű szélsőségesek”, hanem neveletlen bunkók voltak, bár minden bizonnyal nagy magyar hősöknek tartják most magukat.

A képviselők foggal-körömmel védik érdekeiket, tudják, ma ő jön, holnap én.

A romániai magyarság egyetlen alkalommal sem követelte a románok kivonását–kitakarodását Kolozsvárról, Erdélyből, még Székelyföldről sem, ahol nyugton köpdösnek jogainkra, létünkre, mindenre, ami magyar.

A kormányfő és költségvetési minisztere nyilatkozatpárbajt vívtak az Adótanáccsal, majd a kormány törvénysértést legalizált, és Münchhausen bárót megszégyenítő mesét tálalt a közvélemény elé.

Örömmel fogadtam, hogy a halláskárosult, vagy legalábbis figyelmetlen háromszéki prefektusnak magyar újságíró segített emlékezni a december elsejei Noua Dreaptă-s hőzöngésre azzal, hogy az általa rögzített anyagot publikálta.

Itthon a vesztes tábor Klausztrofóbiában szenvedő vezetői ész nélkül áldozzák fel egymást és magukat.

Egyeseket sért a fekete zászló, másokat meg az, amit december 1-jén határoztak Gyulafehérváron, vagy az, hogy az 1918-ban elfogadott nyilatkozat bizonyos részeit nem tartják be.