Aámunkra egyáltalán nem hozott nemzeti egyenjogúságot a rendszerváltás, hiszen a nacionálkommunizmust az elvadult államnacionalizmus váltotta fel.

A most megválasztott államelnök mögött felsorakozott politikai erőktől balgaság lenne elvárni, hogy – mintegy viszonozva a székelyek lelkes szavazatait – engedményeket tesznek.

Nem úszhattuk meg idén sem a kötelező december elsejei botrányt. Hány nemzeti lobogó kell a boldogsághoz?

A mostani ellenzékbe vonulás felér egy ideológiai határvonal meghúzásával, ez pedig erőteljesen korlátozhatja az RMDSZ mozgásterét, és ebből eredően az érdekérvényesítési lehetőségeit.

Ha nem vigyázunk, az egyre növekvő terheket cipelő fiataljaink lassan észre sem veszik, mennyire keskeny a palló a verbális és a fizikai agresszió között.

Nos bele kell törődnünk, feleim szümtökkel és kebletekkel, agyilag és kórélettanilag, hogy nem minden magyar érzi testvérének az erdélyit, és fordítva.

Marad a nemzetközi pénzügyi felügyelet, s bár ez alaposan megkérdőjelezi Románia szuverenitását, a bukaresti politikusok felelőtlenségét ismerve talán nem is olyan nagy baj, ha rajta tartják a szemüket a költségvetés előkészítésén, végrehajtásán.

A népszavazásnak köszönhetjük azt is, hogy sokaknak felnyílhatott a szeme a magát időnként konjunkturális érdekből nemzetinek mondó baloldal igazi természetét illetően.

Egyelőre még mi is reménykedhetünk, hogy Johannis européer államfőként szemléletváltást hoz a politikába, és tamtamok nélkül elősegíti elvárásaink teljesülését.

A hitelezők nyilatkozatszigora akár jelzés is lehetett a regáti politikum felé, hogy amennyiben szeretnének továbbra is pénzügyi védőhálót, akkor cseréljenek kormányost a tavaszig.

Egyszerűen nem bírtuk megállni, hogy olvasóinkat ne részesítsük magyar nyelven is ebben az élményben. Mi kérünk elnézést.

Néhány nap múlva tehát váltás jön: távozik az eddigi államelnök, és jön az új. Akinek most jó nagy a népszerűségi indexe.

Gyakorlatilag minden ötödik gyermek életének adott időszakában szülők nélkül nevelkedik.

A költségvetés késik, a káosz uralg a román belpolitikában, hiszen a kormányfő minden energiájával ellenfelei lejáratásán és a hatalom megtartásán munkálkodik, nem érdekli a kormányzás.

Ellenségként kezelnek, kioktatnak, fenyegetnek, vagyonunkból kiforgatnak, megaláznak, tiltják nemzeti jelképeink használatát, és még a létünket is kétségbe vonják, miközben elvárják, hogy legnagyobb nemzeti tragédiánk kezdetének évfordulóján örömkönnyeket hullatva ünnepeljük, hogy a magyar helyett a román államhatárokon belül élhetünk.

Ha valóban olyan nagy hangsúlyt fektetnek az otthongondozásra, miért csak havi tíznapos ellátást támogat az egészségbiztosítás, ami súlyos bántalom esetén korántsem elég a felépüléshez?

Az Egyesült Államok tisztában van a romániai restitúció anomáliáival, beleértve a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosításáról született bírósági ítélet hordozta veszélyeket, mégsem tanúsít különösebb érdeklődést az ügy iránt.

Amikor az öcsém apukámmal egy kicsit Sepulturát hallgatott és mindketten hörögve ugráltak, anyuka nagyon megharagudott, mert kihallatszik a szomszédba, hogy nincs adventi hangulat nálunk.

Fura, amikor egy nyugati ember „kommunista”, de nincs annál groteszkebb, mint amikor valaki egy posztkommunista országban dicsőíti az eszmét. Az oktatásnak is feladata, hogy felkészítse a fiatalokat: tudják megvédeni magukat minden ideológiával szemben.
Avagy miért fagyoskodik Otilo odakint az ajtó előtt?