Charlie kapcsán

A gond annyi a nagy védelmi célzatú költekezéssel, hogy mire sort kerítenek rá, addigra remélhetőleg már véget ér a néhány száz kilométerre tőlünk egy éve dúló ukrán válság.

A liberálisok által gyakran hangoztatott egyéni jogok biztosítása kevés ahhoz, hogy érvényesüljenek a szintén gyakran emlegetett szabadságjogok. Az emberi értékek csak a közösségekben alakulnak ki, csak ott érvényesíthetők, csak ott lehet tapasztalni azok erejét.

A Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadás nyomán világszerte arról (is) dúl a vita, hogy a civilizációk összecsapása közepette indokolt-e, megengedett-e korlátozni például a véleménynyilvánítás szabadságát.

Koszovó az utóbbi évtizedben néhány kört vert a kontinens többi részén jegyzett autonomista-függetlenségi mozgalmakra.

A bevándorlókat vonzó Nyugatnak valahogy meg kell értetnie a terrorszervezetekkel, hogy senki, a legelszántabb fundamentalista sem nyer (megbecsülést vagy jobb életet) azzal, hogy lemészárol néhány gyanútlan járókelőt.

Igazuk volt és van azoknak, akik idejében figyelmeztettek az európai keresztény gyökerek megtagadásának önpusztító veszélyeire.

Egy szó sem igaz abból, hogy január 5-re az iskola fűtésrendszere meghibásodott volna. Egyszerűen arról volt szó, hogy a polgármesteri hivatal illetékese utasította az iskolát, hogy a téli vakáció idejére takarékosság címén zárják le a fűtést.

Nem az őslakosok, hanem a bevándorlók lelkiismereti szabadságjogainak védelmét vették figyelembe. A kisebbségekre vonatkozó szabályok megalkotásakor az őshonos kisebbségeket egy kalap alá helyezték a bevándorló kisebbségekkel.

Hatalmas viták zajlanak az online nyilvánosságban a párizsi tragédia lehetséges tanulságairól. Tisztázzunk néhány fontos kérdést.

Ahol jó a polgármester, ott több a remény a reményre, szinte maguktól alakulnak a kilátások.

A nyugati kultúra most nagy kihívás előtt áll. Úgy kell megőriznie a szabadságot, befogadó és toleráns, a mások kultúráját tisztelő mivoltát, hogy közben az önvédelemhez, a saját fennmaradásához szükséges gyanakvással fogadja az idegeneket, és konkrét lépéseket tesz önmaga védelme érdekében.

A vereségek okait sokan, sokféleképpen magyarázták. Talán azok jártak a legközelebb az igazsághoz, akik úgy vélték, az RMDSZ előre feladta a küzdelmet.

Még ha giccsesen és elcsépelten is hangzik is: tárgyalni kell, baráti kezet kell nyújtani a muzulmán többség felé, megpróbálni megérteni, elfogadni másságukat, mert csak így tudjuk megértetni, elfogadtatni a saját másságunkat.

Világos, hogy újra kell gondolni az egész európai közösségben a terrorizmus elleni küzdelmet, szakértők szerint vissza kell térni a régi módszerekhez, ügynököket kell beépíteni a terrorszervezetekbe.

A frusztrált baloldaliak, akik a kitiltási botrány ideológiai farvizén a kormány korrupcióját emlegetik, azokra adták legutóbb is voksukat, akik a Tocsik-üggyel még népi nevet is adtak a közpénzek magánzsebekbe folyatásának, amit a kilencvenes évek második felében nem kevesen „tocsikolásnak” hívtak.

A nagyobb biztonság álcája alatt olyan törvények születhetnek, amelyek alapján, a hírszerző szolgálatok hatáskörét bővítve, a levelezésünket, telefonbeszélgetéseinket megalapozott gyanú nélkül is megszerezhetik a „füles” emberek.

A vállalkozás jelleg a financiális oldalt helyezi előtérbe, a nemzeti gondolat a nevelést, a közvélemény formálását sürgetné. Melyik úton haladjunk, hogy ötvözzük a kettőt, hogy éljünk is, hassunk is, szolgálva alapvető célunkat: a magyarság meg- és fennmaradását?