Kinek ura a cenzúra?

A legjobb ezért talán az volna, ha azon az úton mennénk tovább, amelyre a kovásznai szívkórház botrányos névváltoztatása terelt bennünket, és amelyen akarva-akaratlan járt mindenki: a munkamegosztás, az együttműködés útján.

Ki mondja azt, hogy nincs autonómia Erdélyben, Székelyföldön? Igenis van, s annak a legfőbb központja, animátora az egykori székely főváros, Marosvásárhely, s fő-fő harcosai Dorin Florea polgármester, Bretfelean rendőrparancsnok és Zamfirafia (Azamfirei) orvosdoktor, a MOGYE rektora.

Félreértés ne essék: mi is örülünk annak, ha a görög, ruandai, kolumbiai és thaiföldi diákok jól érzik magukat Kolozsváron. Ám rendkívül bosszantó, ha még a multikulturalitást hirdetők is megengedhetik maguknak, hogy nem megkerülhetetlen városalkotó tényezőként kezelnek minket, hanem amolyan kényszerből ide-oda telepítendő töltelékanyagként.

A Magyarországon, Gyulán élő Popescu Gheorghe családja milyen család? Magyar vagy román? Ha pedig román, akkor a bevándorlás támogatása helyett már nem jár neki a magyar családoknak szánt segítség?

Az csak egyik oldala az éremnek, hogy gond nélkül átveszik és feldolgozzák a törvénytelenül kitermelt, akár természetvédelmi területről származó fát, de letarolt erdők, megszűnt munkahelyek százai, sínylődő gazdaság, tüzelő nélkül maradt, kivándorlásra kényszerített, megfélemlített helybeliek, nyersanyag hiányában csődbe ment kisvállalkozások maradtak nyomában. Mindeközben az osztrák tulajdonos gazdagodik.

Ha valami fenntartásom van, az főleg a könnyűzenei részre vonatkozik, ahol olyan és annyi semmitmondó, „divatos” angol elnevezésre találunk, mintha – mondjuk – Liverpool-Szentgyörgy fesztiválról lenne szó, nem egy tősgyökeres erdélyiről.

Úgy látszik, Marosvásárhelyen semmiféle probléma nincs, az egyetlen, kizárólagos és legfontosabb az, hogy ne kerüljenek ki kétnyelvű utcanévtáblák.

Mivel a román lakosság mesterséges felduzzasztását célzó betelepítési politika napjainkban nyíltan nem folytatható, a stratégia megváltozott, ma már a cél az, hogy a magyarok önszántukból hagyják el Marosvásárhelyt.

Bár távol állunk attól, hogy higgyünk a nemzetközi minősítéseknek, Románia kezdi lehagyni Magyarországot olyan dolgokban is, amelyeket az egyszerű, szorgalmasan dolgozó kisember érzékel: korrupció elleni harc, átlátható adórendszer, vállalkozóbarát jogi környezet, élhető mindennapok.

Jó jel, hogy fontos ügyek még össze tudják kovácsolni a szétszabdalt erdélyi magyar társadalmat, Háromszéken nem először bizonyítják politikusaink: képesek felülemelkedni az önös és pártérdeken, jelentős célok csatlakozásra késztethetik a tegnapi ellenségeket.

Valóságos kampány indult el az erdélyi magyar nevek, földrajzi fogalmak ellenében, s ez végső soron a hagyományaink, történelmi jelenlétünk ellenében folytatott összehangolt támadás.

Az már szinte Caragialeért kiált, hogy az ominózus blogbejegyzésben egy korrupt rendszerrel való leszámolás kezdeteként esik szó a 2012. áprilisi kormánybuktatásról. Mert azóta egy kisebb kabinetre elegendő számú miniszter került már vagy jogerős ítélettel rács mögé, vagy épp ítéletre várnak, szinte kivétel nélkül valamennyien korrupciós perekben.

Az Európai Parlamentben is feszül az íj a magyarok ellen, de már azzal vigasztaljuk magunkat, hogy nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy a megfeszített íjak között magyar is támadja a magyart.

Kissé késve, azaz előadás-temetésen, nem a bemutatón sikerült megnéznünk Bocsárdi László rendezésében Molière A fösvény című darabját a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban. Évekig érlelt nemes bort fogyasztottunk.

Nemcsak a sztrádák nem épülnek mifelénk. A hétvégén hozta nyilvánosságra az Országos Statisztikai Intézet (INS) adatsorait, amelyekből megtudhattuk, a romániai közutak közel 40 százaléka máig nincs leaszfaltozva, s olyan megyei rangú utak is szép számban akadnak, amelyek még le sincsenek kövezve, sima földutak.

Mnket, magyarokat, kisebbségeket illetően az új elnök is legfeljebb másfeles beszédet alkalmaz. Vagy, ami még félelmetesebb: még ő sem mondhatja ki, amit erről a kérdésről, igenis létező kérdésről gondol!

Bezzeg a Mócvidék, a Bánság és a többi történelmi tájegység a kormány és a helyi hatóságok számára is létezik, s noha egyik sem közigazgatási terület, nem utasítják vissza, sőt, felkarolják és segítik érvényesülését. Ugyanezek a román politikusok a Székelyföldről hallani sem akarnak, még a létezését is tagadják, az innen eredő kezdeményezéseket ott gáncsolják, ahol érik.