Kinek a Muttija?

Óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon a vásárhelyi magyarok többsége egyáltalán fontosnak tartja-e még, hogy visszahódítsuk az elöljárói tisztséget?

A Székelyföldön és Erdélyben életerős, értéket teremtő és műértő közönség éli a mindennapjait, amely különösképpen bizonyos magyarországi médiavisszhangok ellenére nem reszket, nem fél, nem figyel állandó sündisznóállásban a külvilágra, hanem gazdagítja önmagát és kultúráját.

A hazug román történelemoktatást már nem csupán a magyarok unják, és van más rendeznivaló is.

És mi, székelyek, vajon megbecsüljük-e más népek azon fiait, akik közöttünk éltek valamikor? Sajnos, nem.

A regáti pártkancelláriákban is tisztában vannak azzal, hogy a külföldön élő választók veszélyesek a balkáni politikusokra.

Úgyis régi és semmi haszna nincs, ráadásul veszélyes is, mert az emberekre – sőt, az autókra! – ráomolhat. Minek tartsuk?

Azt tudjuk, hogy Európa, annyi álom és illúzió hazája, szertefoszlott: nem tudjuk már elegen képviselni. Az Európai Unió nemhogy szertefoszlott, hanem ebben a pillanatban úgy tűnik, soha nem is volt, vagy ha volt, csupán a nagyhatalmak nagyotmondásai tartották össze, semmi más.

Jól jellemzi a romániai közállapotokat, a bukaresti politizálás morális színvonalát, hogy a jelenlegi legnagyobb támogatottságú kormánypárt elnökévé egy olyan személyt választottak, aki ellen alapfokon már egyéves felfüggesztett szabadságvesztésről szóló ítélet született választási csalás miatt.

A Washingtonból érkező, biztató-aggodalmaskodó jelek jó ürügyként szolgálnak az újabb kampányszerű lendülethez, csakhogy míg az FBI alig másfél ezer lehallgatást ejtett meg nemzetbiztonsági okokra hivatkozva, addig mi itt is túlteljesítettünk.

A vesztett csatáktól sújtott Vásárhely politikai értelemben most mérföldkőhöz érkezett: ha ugyanis ott nem lesz erős magyar összefogás, nehezen képzelhető el, hogy az a továbbiakban megvalósítható más erdélyi színtéren.

Gyalogmagyarként, a politikai történéseket a pálya széléről követő kibicként mondom: számomra teljesen mindegy, ki a magát megtévesztésül szociáldemokratának nevező PSD elnöke.

A nők iránti tiszteletnek és megbecsülésnek fontos szerepet kell betöltenie a nevelésben, attól azonban még nem biztos, hogy több nő fog szerepet vállalni a nagypolitikában, ha mindezt kötelező módon előírja egy társadalom.

Az élesedő román politikai életet továbbra is ugyanazok a régi játékosok határozzák meg. Így mi sok jóra nem számíthatunk, sem magyarként, sem román állampolgárként.

A közösségek szét vannak esve, a kisebb falvakat beolvasztották nagyobbakba, és senki a kisujját sem mozdítja, hogy az elvándorlást megakadályozó egyetlen gátat, a közösséget, amelyben jó élni, megépítse.

Árpi bácsival pedig az az illúziónk veszett oda végképp, hogy a politikus szerethető is lehet.

Immár a bukaresti illetékesek ingerküszöbét is elérte, hogy a romániai magyarok megelégelték: a román kormány – élen a külügygyel – a kisebbségi jogokat számon kérő megnyilatkozásokra állandóan azt a hazugságot mantrázza, hogy Románia a kisebbségek valóságos paradicsoma, amely példaként szolgálhat más országok számára is.

Az elmúlt év végén beígért „másfajta politika” még csak nem is körvonalazódik, a „jól végzett munka Romániája” pedig valahogy a „jól teljesítő Magyarországra” emlékeztet.