Régi játékosok, új játszmák

A közösségek szét vannak esve, a kisebb falvakat beolvasztották nagyobbakba, és senki a kisujját sem mozdítja, hogy az elvándorlást megakadályozó egyetlen gátat, a közösséget, amelyben jó élni, megépítse.

Árpi bácsival pedig az az illúziónk veszett oda végképp, hogy a politikus szerethető is lehet.

Immár a bukaresti illetékesek ingerküszöbét is elérte, hogy a romániai magyarok megelégelték: a román kormány – élen a külügygyel – a kisebbségi jogokat számon kérő megnyilatkozásokra állandóan azt a hazugságot mantrázza, hogy Románia a kisebbségek valóságos paradicsoma, amely példaként szolgálhat más országok számára is.

Az elmúlt év végén beígért „másfajta politika” még csak nem is körvonalazódik, a „jól végzett munka Romániája” pedig valahogy a „jól teljesítő Magyarországra” emlékeztet.

Kirívó képmutatás, hogy épp azok biztatnak a hazai termékek fogyasztására, akik gyakran vásárolgatnak külföldön, és vajmi keveset tesznek az itthoni állapotok javításáért.

Miket üzenhet egy titkosszolgálat egy nemzetbiztonsági kockázatként kezelt nemzeti közösség tagjainak? Lehet találgatni.

Most a jobbra húzó nemzetiek szitkokkal illetik azt az értékrendet, amelyet Göncz Árpád képviselt. Pedig ő többet tett a magyarságért, mint az ökölrázogató szájhősök hada.

Jobboldali pártként az RMDSZ mozgástere, érdekérvényesítő képessége drasztikusan csökken, helyesebben a nulla felé közelít.

Elengedhetetlenül szükséges tehát a hazai termelők érdekeinek felkarolása, csakhogy mindez nem működik olyan kezdeményezésekkel, amelyek uniós versenyszabályokba ütköznek, ráadásul a kormány és az agrártárca sem támogatja őket.

Az autonómiának mint a XXI. század megvalósítható politikai berendezkedésének igenis van mit keresnie a romániai közbeszédben, egy demokratikus országban ugyanis a kisebbségeket, a többséghez tartozó kisebbségeket is védenie kell az alkotmánynak és a törvényeknek.

Nem a gazdaságélénkítő, hanem a szociális szempontok érvényesülnek, s ami az erdélyi, székelyföldi magyarságra nézve a legrosszabb, újra a kilencvenes évek hangulata honosodott meg a politikában, közéletben egyaránt.

Korai volna a Jobbikot temetni, a pártnak több támogatója van, mint a baloldali töredékpártok bármelyikének, stabilan tartja magát tíz százalék felett az összes megkérdezett körében, akiknek ugyebár kb. 40%-a szinte minden mérés esetében bizonytalan.

Túl sok itt az egybeesés ahhoz, hogy ezt a kémfigyelmeztetést ne a kormánypárt magyarellenes megnyilvánulásaként könyveljük el.

A marosvásárhelyi előválasztás egy rendkívül törékeny politikai egyezség eredménye. A kezdeményezők hűbelebalázsként vágtak neki, nem tisztázták, melyek a konkrét játékszabályok, és hogy mi lesz utána, meddig és mire terjed ki az összefogás.

A menekültkérdésben Angela Merkel saját közvéleményével is szembement. Ilyen mértékű, ekkora politikai kockázattal járó antipopulizmusra csak a legnagyobb, legautentikusabb vezetők képesek.

A bukaresti kormány hozzá nem értése, az uniós bürokraták átláthatóságra való törekvése felülír minden érvet és logikát.

Ha a legutóbbi negyedszázad történéseiből, magyar vonatkozású fejleményeiből indulunk ki, valóban elmondható, hogy Marosvásárhely öles léptekkel távolodik – mondjuk – Székelyudvarhelytől, s közeledik Kolozsvár felé.