Ideje lenne nyilvántartásba venni a külföldön élő és sok országban feketén dolgozó honfitársainkat, akiknek száma felbecsülhetetlen, hiszen – akár a legutóbbi államfőválasztáson – most is eldönthetik a szavazás végeredményét.

Aa, román féllel nem a tervezet tényén kell vitázni, hanem a tartalmán. Még akkor is, ha a román közvélemény elsősorban a kezdeményezés jogosságát fogja boncolgatni.

Negyed évszázad telt el a rendszerváltás óta. E történelmi léptékű korszak tapasztalata elegendő ahhoz, hogy bizonyos hosszabb távú társadalmi-politikai változásokat, trendeket képesek legyünk azonosítani. Ezek közé tartozik a sajtó és a politikum viszonyának fokozatos megváltozása, valamint a sajtó világában bekövetkezett eszmei-politikai tagozódás.

Úgy tűnik, vége van az RMDSZ és a Székely Nemzeti Tanács közötti, még ha érdekorientált, de akkor is értelmes célokat szolgáló békés egymás mellett élésnek. Mert míg egy közös háztartásban a felek a legfeszültebb pillanatban is képesek kontrollálni gesztusaikat, még inkább a szavaikat, addig elméletileg mindig van visszaút. Egy határon túl azonban mindez lehetetlen.

Bizony van, mit tanulnunk a skótoktól – egységet, kitartást, elszántságot, sorsuk, jövőjük iránti felelősséget (a népszavazáson szinte 90 százalékos volt a részvételi arány!) –, de azért a britektől is volna, mit ellesni.

A vesztettnek tűnő csata eredménye mégis egyértelmű, hisz a brit miniszterelnök azonnal sietett leszögezni, hogy a népszavazást követően Nagy-Britannia bővíti a területén levő nemzetek, Skócia mellett Wales és Észak-Írország hatáskörét.

Én elmennék a vitára, ha Szilágyi Zsolt kihívna.

Hogyan lett az RMDSZ autonómiatervezete olyan, amilyen? Itt a válasz a kínzó kérdésre.

Próbáljuk meg tehát összegezni, vázlatosan, mit adtak nekünk a skótok és az angolok ezzel a népszavazással.

Nem a függetlenség ügye, hanem az önrendelkezési jog szabad gyakorlása az, ami számunkra fontos. Ha az önállósodás mellett döntenek a skótok, ha továbbra is brit alattvalók akarnak maradni, a népszavazás tényét visszacsinálni már nem lehet.

Bármiféle párhuzam a skót elszakadás és a székely autonómiatörekvések kapcsán csak arra jó, hogy elhitessük a román többséggel, hogy nem alaptalanul festette az ördögöt a falra.

Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem elegem van abból, hogy mások mondják meg, mi a jó nekem.

Október 23-án kikiáltják a Székelyföld autonómiáját, majd ezt követően elfogadják a brüsszeli döntést, amelynek értelmében bevezetik Erdély területi autonómiáját, ezt a csodálatos eseményt pedig méltóképpen meg kell ünnepelni. Hogy honnan tudjuk mindezt? Nem kisebb személyiség jelentette be, mint Gheorghe Funar.

Elvették Izsák Balázstól a játékszerét, immár nem mondhatja kizárólagosan magáénak az autonómia ügyét – láthatóan megsértődött ezért az RMDSZ-re.

A (kisebbik) kormánypárt vezetői feloldották a tudathasadásukat. Ma már nem fér semmi kétség ahhoz, hogy kinek a malmára hajtják a vizet. Ilyen szempontból érthető, hogy nem kritizálják, sőt, lehetőségeik szerint támogatják az államelnöki tisztség várományosát. Nem számít, hogy a magyar szavazók milyen politikai felhatalmazást szántak nekik.

Az autonómiatervezet fordulópont lehet – de csak akkor, ha tartalmas közvita követi, melynek végén a romániai magyar közösség minél jelentősebb része magáénak érzi majd.

A skótok függetlenségi szavazásának, akárhogyan is dől el, mindenképpen lesznek európai kihatásai, még akkor is így lesz, ha a skótok többsége a maradás mellett dönt.