Kéretlen aggályok

A volt államelnök idején – és kétségtelenül a tudtával, ha nem éppen „stratégiai” sugallatára – indult el az a rendkívül veszélyes folyamat, amely a Markó Attila-ügy alapja és lényege.

Nem kell nagy hangon világgá kiabálni a sérelmet, mert valaki megbántódhat Bukarestben, s ki tudja, jön-e még pénz, elúszhatnak a kínkeservesen kiépített összeköttetések.

Minket korán megtanítottak arra, hogy a ránk tört szabadságnak nem vagyunk egyenlő részesei, s ha magánemberekként szabadabbá váltunk is valamelyest, ezt nem élhettük meg igazán közösségként.

Hogy mennyire „érdekli” honatyáinkat a szavazópolgárok érdeke, elég ha elmondjuk, hogy például a romániai magyar közösség számára rendkívül fontos kisebbségi törvényt tíz éve lepi a por egy fiókban.

Olyan igazán Nobel-feje volt, ahogy a Nobelt érti, aki nem mindenben zsidóamerikaiszabadkőművesliberális összeesküvést lát, vagy ahogy Európát: egy álom, melyben szabad csalódni.

A mai romániai magyar sajtó helyzete – véleményem szerint – végtelenül abszurd és szánalomra méltó.

Azt, hogy megadózzák a borravalót, még talán megemésztik a vendéglátásban dolgozók, az azonban már nem fog lemenni a pincérek, bárosok torkán, hogy a kormány a cégvezetőre bízza, hogy kiosztja-e a pincérek között a borravalóként befolyó összegeket, vagy megtartja a vállalkozás profitjaként.

A kampányában a Băsescuétól eltérő elnöki magatartást ígérő Johannis egyre gyakrabban billen ki közvetítői szerepköréből, kényszerül konfrontációra és vállal nyílt szembenállást más állami intézményekkel.

A többség nem beszélgetni, megvitatni akar valamit, hanem kiélni a színtelen, szagtalan, gyakran névtelen agressziót, ha már a macskába nem rúghat bele. (Hiszen az akár még vissza is karmolhat.)

Az elmúlt 150 év történelmi fejleményeinek fényében nehezen tudjuk elhessegetni a gondolatot, hogy ha ne adj’Isten jelentõs orosz haderõ jelenne meg a Prut folyó vonalán, Románia csupán néhány órán belül döntene úgy, hogy a nagy Orosz Föderáció elsõ számú európai partnere kíván lenni.

Nem azt kifogásolom, hogy a nemzetközi közösség gátat kíván emelni az orosz agresszió megállítására, hanem azt, hogy meg sem próbál fellépni a kijevi kisebbségellenes propaganda és agresszió ellen.

Akiknek nem elég a néhai kórházalapító dr. Benedek Géza neve, elismertsége, azok – bevált szokás szerint – bármikor előráncigálhatnak egy újabb nevet – legyen az püspöké vagy alig ismert balneológusé –, csak hogy ügyüket szolgálja, s általa is bizonyíthassák: Kovásznán nincs létjogosult­sága egy magyar nevű intézménynek.

Az áfacsökkentést akkor hisszük el, ha látjuk. Nem kormányzati jelentésben, hanem az üzletek árcímkéin. Addig inkább a liberálisoknak kell hitelt adnunk, akik azt állítják, nincs fedezet rá.

A korrupciós ügyek margóján zajló médiacirkusz legkevésbé a gyanúsítottaknak jó, de összességében az egész társadalomnak árt.

Újabb település került fel az erdélyi frontvárosok térképére: Kovászna. Kitartó, szorgos kezek fáradhatatlanul munkálkodnak azon, hogy a többségében magyarok lakta fürdőváros lakossága ne ismerjen nyugalmat, a nemzetiségi összetétel pedig más, az évszázadok óta megszokottal ellentétes irányba billenjen el.

Ma a volt elnök azt próbálja meg elhitetni, amit korábban határozottan cáfolt: hogy büntetlenül visszaélhet hatalmával az igazságszolgáltatás.

Szemben a korábbi gyakorlattal, az Emil Boc vezette jobboldali kormányok hajbókoló engedelmességével, Pontáék többé-kevésbé érvényesítették saját elképzeléseiket – és nem biztos, hogy ez rossz az ország gazdaságára nézve.