Áfacsökkentés ellenszélben

Azt mindenki tudja, hogy ebben az országban szétverték a tanügyet, lezüllesztették az egészségügyet, hogy a modern infrastruktúrának még a csírái is hiányoznak, hogy mindenre rátelepedett a korrupció, hogy nem is volt, nincs is igazi kormányprogram. Igen, mindezt tudjuk, de egy leendő miniszterelnöknek ismernie kell a megoldásokat, pontosan megjelölni a kivezető utat.

A velejéig korrupt politikum kénye-kedve szerint játszott az európai és kormánypénzekkel, ez volt a „tökéletes” rablás, amelyet senki sem vett észre.

Fél évvel ezelőtt valószínűleg nem sokan gondolták azt, hogy a Német Demokrata Fórum (NDF) jelentős politikai szereplővé léphet elő Szatmár megyében, most viszont az a helyzet, hogy két nagyobb alakulat is igyekszik megnyerni őket koalíciós partnernek.

Álláspontunk szerint az ország érvényben levő alkotmánya nem tiltja egy autonóm régió létrehozását, de az is igaz, hogy nem is kötelezi a hatóságokat arra hogy létrehozzanak egy ilyet, ha valamely régió lakói kifejezik arra vonatkozó igényüket.

Az elbukott államfőválasztás és a korrupciós botrányok miatt Ponta és a PSD számára politikai mentőövet jelent az áfacsökkentés most, amikor a Johannis győzelmével mesterségesen felduzzadt liberálisok mögé szorultak.

Abban van némi igazság, hogy a csalánárus néni lebukik, a milliárdokat sikkasztók közül pedig sokan még mindig szabadlábon vannak. Igen ám, de a korrupció hatalmas építményét a legjobb alulról kikezdeni!

Egy-két fedezet nélküli populista intézkedéstől a baloldal még sohasem hátrált meg, és az áfacsökkentés híre pillanatnyilag enyhít az SZDP megítélésén, jövőben pedig – a választási évben – már érződnie is kell.

Ha magyar nemzetiségűként nézem Klaus Johannis ténykedését, el kell mondanom, József Attila egyik híres versét idézve szabadon: „nem szidott, nem is nézett énrám…”

Bonyolult kérdésben hozott döntést a szenátus akkor, amikor rábólintott arra, hogy az orvosi műhibák áldozatainak megítélhető fájdalomdíjat legtöbb 30.000 euróban állapítsák meg.

A nagy felelősséget és szakértelmet feltételező állások osztogatásából elképesztő kiscsoportos családi játékszer lett.

A román nemzet egységébe rondít bele Szent László. Egy ilyen magyarázat után elképzelem mi járhat az említett bizottság tagjainak a fejében. Valami ilyesmi:

Idén is eljött a húsvét. Ami Csíkszeredában nem múlhat el a tömeges szabadtéri ételszenteltetés nélkül. Mi is ott voltunk.

Nem szívesen tételezem fel György Péterről, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal.

Nagy Debreczeni Hajnal esete csak egy friss példa ebben a folyamatban. Egy klientúrarendszerek által eltérített, korrekcióra képtelennek tűnő és nem hatékony intézményrendszer, egy politikai emlőkön csüggő sajtó, egy vízfejű elit tünete ez az eset.

Ha ez a nyomozás nem is konkrétan magyarellenes élű, Markó belekeverése alkalmas arra, hogy minden, az ő nevéhez fűződő, a magyar közösséget érintő, amúgy száz-, sőt ezerszázalékosan jogos visszaszolgáltatást megkérdőjelezhetővé tegyen.

Az erdélyiekkel szembeni ellenszenv növekedése nem valami új, önálló jelenség, hanem egyszerűen az általános frusztráció, másság- és idegenellesség szerves része.

Eldurvuló világunkban alig figyelünk egymásra. Ha igen, gyakran azt sem pozitív értelemben tesszük – épp ellenkezőleg: azt lessük, mikor hibázik a másik, s ha elkapjuk, földbe tapossuk.