Az értetlenséget fakasztó gazdasági fejleményekhez képest gyerekjáték megtippelni, milyen válogatottaknak terem babér a világbajnokságon.

A most nagy garral bejelentett enyhítés nem egyéb, mint kampányfogás. Nyakunkon az államelnök-választási maszlagolás, ezért még látványos gumicsontrágásra számíthatunk mind a törvényhozásban, mind a tévéketrecharcokban.

Nem tudom, minden nemzedéknek csalódnia kell, vagy csak az enyém fogta ki ezt a ritmikus kiábrándulást? Vagy mindegyiknek csalódnia kell, de mindegyik úgy érzi, egyedül ő csalódott, vagy ő igazán? Talán ez az igazság mégis.

Az erdélyi, de főleg a székelyföldi magyarok bebizonyították, hogy nem dőlnek be az összes trendi áramlatnak. Marosvásárhelyen pedig talán fokozottan is elvárható, hogy a szervezők ne az átlagos városnapi hangulat irányába „fejlesszék” a számunkra kiemelt fontosságú rendezvényt.

Egy tapodtat sem lépett elébb az autonómia ügye, sőt, inkább hátrafelé araszolgatunk, egyre távolodva a céltól.

Szép szóval és józan érveléssel, úgy, ahogy eddig, a jövőben sem érhetünk el eredményt jogainkat illetően.

Az intézményi döntéshozatal átláthatóságára vonatkozó előírások lábbal tiprása mintapéldájával állunk szemben.

Több esély lehet a korlátok feszegetésére, nagyobb lehet a zsarolási potenciálja, például a kisebbségi jogok bővítésére vonatkozó igények esetében.

Természetesen az is benne van a pakliban, hogy Abházia Moszkvához tartozó függetlenségét Oroszországon, Nicaraguán és Venezuelán kívül csak egy világhatalom – Nauru – ismeri el, ahogy a krími anschlusst sem ismeri el jószerivel senki.

Írni még tudunk, de a lábból oda az ihlet. Kívülállóként meg kissé olyan a seregszemle, mintha vitrin mögül néznénk egy szakácsversenyt.

Magyarország ismét megmutatta nekem, hogy hova is tartozom valójában.

Már hozzászoktunk, hogy két-négy évente átváltozunk brazillá, hollanddá, németté vagy olasszá, ez adatott nekünk, idegen ország mezében nőttünk fel, csak mert imádtuk a focit.

Nem irigylem Semjén Zsoltot. Sem a státusáért, sem az ebből eredő megfelelési kényszerért, amelynek a nap tizenhat ébrenléti órájában eleget kell tennie.

A válaszlevél a Dâmboviţa-parti politizálás majd minden jellemzőjét magán hordozza: késve született, jellegében felelősséget hárító, érvelésében ferdítésre, valótlanságra épít, és átsüt rajta a bukaresti hatalom viszonyulása az országban számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségekhez.

Az államelnökségnél nem osztanak ezüstérmeket, aki győz, az győzött, aki veszített, az veszített.

Bár sok országban a kétszintű érettségi bevezetésével oldották meg a nagyszámú bukás kiküszöbölését, romániai viszonylatban különböző praktikákkal próbálták 40 százalék közeléből 50 fölé tornászni az eredményeket.

Nem tudom, más hogy van vele, de én már mérgelődni sem tudok azon, hogy ennyire agyalágyultnak néznek minket ezek a rajtaütők.