Gábor Áron rézágyúja fogalommá vált, beépült a magyar és székely nemzeti tudatba, egy nem túlságosan szép szóval talán így is fogalmazhatnék: mítoszosodott.

Titus Corlățean újra megszólalt. Kijelentette, amit egyszer már kijelentett, hogy Románia tesz az antiszemitizmus ellen, lásd nem engedte meg Nyírő József újratemetését.

Nincs az a sürgősségi beavatkozás, amely akkora fordulatot tudna előidézni a hazai egészségügy állapotában, hogy azt ne kelljen hosszan tartó kezelésnek követnie.

Az idei három választás, s különösen a legutóbbi, az önkormányzati, mely most vasárnap zajlott, csattanós választ adott megannyi támadásra, rágalmazásra, félremagyarázásra.

Mifelénk a gazdaságpolitikai döntéshozók nem veszik figyelembe a gazdasági szereplők reakcióit, netán várakozásait.

A román nyelv egységes és oszthatatlan. Ez világos. De ha turistákra számítasz, meg kéne tanulni az ő nyelvükön is. Legalább írni!

Miért lepődnénk meg azon, hogy kifütyülik és átpetárdázzák himnuszunkat, amikor a kormány hadat üzent a kisebbségi jelképeink használatának?

Világ csodája: az aradi tizenhárom Nagyváradon huszonhat lett. Tizenhárom délután öttől a Szacsvay szobornál, még ennyi pedig hattól Nagysándor József emléktáblájánál. Vértanúkból úgy látszik, sosem elég.

Orbán Viktor adja a pénzt – sarkosan így lehetne meghatározni az erdélyi magyar közösségi építkezések finanszírozásának fő forrását.

Elvileg a friss Nobel-díjazottról kellene most szólni, de most annál jobb amúgy se nagyon jut eszembe, amit Dunajcsik Mátyás posztolt ki Patrick Modiano kapcsán.

A székely zászlót reklámzászlónak minősíteni egy hatósági közeg által, ezért a „kihágásért” egy autó árára felduzzasztott bírságot kiróni nemcsak sértés, megalázó is.

Ha valamennyire is tárgyilagosan tekintünk vissza a mögöttünk hagyott huszonöt esztendőre, gyorsan észre fogjuk venni, minek is tudható be az az egy helyben topogás, amit mindannyian érzünk saját bőrünkön: a mondhatni folyamatos kampánylihegésnek.

Hogy a 75 százalékban magyarok lakta Sepsiszent­györ­gyön is harcolnunk kelljen a kétnyelvűségért, az bizony több, mint égbekiáltó, egyút­tal pedig igen hűen tükrözi, hol is tartunk a jogainkért folyó küzdelemben majd negyedszázaddal a rendszerváltozás után.

A negyedszázada dühöngő román „demokrácia” és piacgazdaság egyik legsötétebb és legtalányosabb története a Lukoil nevű orosz kőolajipari konszern látványos romániai térhódítása.

Ilyen az, amikor a bukaresti sajtókülönítmény kiszáll a Székelyföldre, és nagyjából annyira érzi otthonosan magát, mint egy fekete-afrikai törzsi településen.

„A futball nem élet-halál kérdése... Sokkal több annál!” Ez volt Bill Shankly, az FC Liverpool egykori edzőjének ars poeticája. És milyen igaza volt.

Kicsit olyan már Titus Corlăţean román külügyminiszter, mint a viccbéli Móricka, akinek mindenről „az” jut eszébe. A bukaresti diplomácia vezetőjének a jelek szerint mindenről a magyarok.