Párbeszélgetünk magunkkal

A magyarországi politikum negyedszázados alkotmányos mulasztásban van a nemzetiségekkel szemben, s bár az új választójogi törvény ennek a helyzetnek az orvoslását ígérte, minden maradt a régiben, csak felbokrétázva.

Úgy tűnik, a négy éve kétharmados többséggel elzavart politikusok „reciklálása" egyelőre olyan eredménnyel jár, mint amikor a sebesült, földön heverő cowboy úgy próbál „segíteni" magán, hogy belelő a saját lábába.

Nem kerülhető meg az a tény sem, hogy az EP – legalábbis ami a magyar vonatkozású ügyeket illeti – elsősorban a kettős mérce intézményesült alkalmazásának a terepe.

Való­színű, nincs nagy esély még érdemi vitára sem, hisz minap éppen a miniszterelnök jelentette be igen határozottan: soha nem fogadják el az etnikai autonómiát.

Amíg még 10–15 évvel ezelőtt Smaranda Enachen kívül lámpással is alig találtunk olyan többségit, aki nem elvakultan beszélt a történelemről, a két nép viszonyáról, a nemzetiségi jogokról, ma már viszonylag hosszú azoknak a listája, akik félretették a görcsös nacionalizmust.

Április elsejei tréfának bűnrossz lett volna üzemanyag-áremeléssel viccelődni, ám a plagizátor sokadik kormánya csak megtette ezt a régóta halogatott lépést.

Vajon mi lesz Putyin következő lépése a Krím bekebelezése után? Milyen „ősi orosz földre” veti rá tekintetét?

Nem elegendő karddal meg- vagy visszaszerezni az életteret, de azt gondos és előrelátó munkával, szívós kitartással – azaz kaszával – meg is kell tartani.

Szüntelenül szidjuk az Antantot, a franciákat, a gonosz Nyugatot, a területéhes román, szlovák, szerb nacionalistákat. Közben elmarad a szembenézés, a leszámolás saját hibáinkkal, mulasztásainkkal.

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a MOGYE a jelenlegi romániai érdekérvényesítés nagy, égő sebe.

Az elmúlt huszonöt esztendő megtanította az embereket arra, hogy a bukaresti kormányok, akár jobb-, akár baloldalinak vallják magukat, mindig az ő zsebük rovására oldják meg az államháztartás gondjait.

Samu bácsiék a spájzban vannak, mondhatnánk egy régi magyar filmet parafrazálva a tízéves NATO-tagság kapcsán.

Victor Ponta ámokfutó kormányzásának újabb tanújeleit adja: a FMI minden pislantására újabb és újabb taksákat, dézsmákat és harácsokat talál ki.

Egyesülési és autonómia-kérdésekben a tűzzel játszik Bukarest.

A székelyudvarhelyi kampányindítóhoz hasonló színvonalút még nem láttunk, sem magyarul (itt és odaát), sem románul. Ha csupán ez számítana, biztos lenne a siker.

Az önéletrajzok olvasásakor akár azt is mondhatnánk, hogy minden román politikus valóságos polihisztor.

Ahhoz képest, hogy Erdély – egy rövid, négyéves időszakot leszámítva – 1920 óta Romániához tartozik, a mai román sajtót olvasva az az ember érzése, mintha Trianon meg sem történt volna, és nem Bukarest akarna mindenben diktálni, hanem továbbra is a magyarok lennének az urak, akik lépten-nyomon sanyargatják a románokat.