Szilágyi István, a magyar irodalom Clint Eastwoodja

Vagyis: meddig nézik még bunkó, konzervatív seggfejeknek a székelyeket?

Szerzőnk nemrég egy rendhagyó eljegyzésen járt, ahol a felek a maguk egyszerűségében, néhol verselve elmondták, hogy klasszikus házasságra készülnek. A teremben döbbent csend honolt, lehet, hogy a rímek miatt. Szerzőnk jegyzetelt.

A teljesség igénye nélkül összeszedtük öt pontban, miért szeretjük a kolozsvári (és általában az erdélyi) magyarság legnagyobb rendezvénysorozatát – és azt is, melyek azok a vonatkozásai, amelyeken még lenne javítanivaló.

Hosszú ideje, hogy mindenki ezt várja körülötte. Hogy mikor lesz már.

Kivitték az utcára az irodákban kitalált szimbólumot.

Elment Egyed Péter. Ismétlem: Úr.

Erdélyi magyar gyermek nem flancol, otthon tartja a születésnapját.

Vagyis: kívül csini, belül rohad.

Pedig akkor is irtó nagynak tűnt, amikor elkezdtem beléje járni.

Amióta beteg lett, összesúgnak a háta mögött. Megállapítják róla, mitől lett beteg. A saját életétől, attól. Ha más életet élt volna, lám, nem így lenne.

Hogy hol ez a határ? Talán a hasznos idiotizmusnál.

Kicsit leülni a partjára. Kicsit visszaülni. Kicsit ottmaradni. Kicsit belelépni. És megint.

Ha már annyian méltatják a Nagy Karl Marxot születésének kétszázadik évfordulója alkalmából, akkor árnyaljuk egy kicsit a képet.

A rendszerváltás szimbolikus pillanata még várat magára.

Néhány kósza emlék a két Szervátiuszról.

Gondoljunk arra, hogy a színpadon szorongó, díszruhába öltözött és a nézőtéren szorongó, eredményt váró gyermekek erdélyi magyar felnőttek lesznek, és ehhez sok türelemre, elcsigázott, fásult beletörődésre lesz szükségük.

Húsvéthétfőn reggel elsőként kelt fel. Többsoros pajzán locsolóverssel ébresztette feleségét, majd egy kevésbé pajzán, nyuszis hangvételűvel a lányait.